Megosztom

 

„Magyarország az időskori megélhetés biztosítását a társadalmi szolidaritáson alapuló egységes állami nyugdíjrendszer fenntartásával és önkéntesen létrehozott társadalmi intézmények működésének lehetővé tételével segíti elő”-- deklarálja Magyarország Alaptörvénye (XVI cikk (4)). A fogalmazás visszafogott: „segíti elő” értelmezhető úgy, mint utalás arra, hogy az időskorú megélhetés biztosításának mindkét komponense--egységes állami nyugdíjrendszer és öngondoskodás--fontos és relatív súlyuk nem meghatározott. Az Alaptörvény egy másik helyen határozottabb hangot üt meg: „A nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni” (XVI cikk (4)). E kötelesség teljesítése tradicionális társadalmakban az időskori megélhetés biztosításának gyakorlatilag egyetlen forrása volt. A kapcsolat visszaállítása kívánatos, de egyszerű exhortáció révén nem lehetséges. A múltban, elégséges időskori biztosítás szükségessé tette elégségesen magas számú gyermek felnevelését produktív felnőtt korba. A modern társadalmakban létrehozott állami nyugdíjintézmények és az egyéni megtakarítások lehetőségei nagyban hozzájárultak a termékenység gazdaságilag szükséges szintjének lényeges csökkentéséhez és a korábbi intergenerációs transzfer-nexus kulturális és ideológiai alapjainak radikális erodálásához. Nyilvánvaló azonban, hogy egy az egyszerű népesség-újratermelést nem biztosító kollektív demográfiai viselkedésből fakadó eltorzult korstruktúra aláássa a modern állami nyugdíjrendszerek életképességét. Ugyanakkor egyéni megtakarítások szempontjából bünteti azokat a szülőket, akik gyermekek nevelésével nagyobb arányban járultak hozzá a produktív korú népesség legalább valamelyes feltöltéséhez.

A vázolt szituációban a kollektív érdek megkíván egy családbarát, vagyis termékenységnövelő, fordulatot. Az állami nyugdíjrendszer megfelelő reformja nagyban hozzájárulhat egy ilyen fordulat sikeréhez. A cél egyszerűen fogalmazható: szükség van az egyéni termékenység és az időskori anyagi biztonság intézményesen rendezett újbóli összekapcsolásához. A pronatalista szándék természetesen harmóniában van a méltányosság kívánalmával. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy egy társadalomban ahol a termékenység színvonala az egyszerű reprodukció szintjét meghaladja, nehéz volna a célt sürgősnek és indokoltnak tekinteni.

A kívánt reform fő eszköze a munkavállalók által az állami nyugdíjalapba kötelezően és folyamatosan befizetendő hozzájárulás egy meghatározott százalékának közvetlen átutalása a befizetők már nyugdíjban lévő szüleihez. A releváns frakció államilag meghatározott: nem függ a forrásszámla tulajdonosának kívánságától és nem befolyásolja a befizető nyugdíjjogosultsági felhalmozását. A közvetlen fix-töredékes átutalás legjobban reflektálja a szülők által felnevelt gyermekek termelékenységét a munkaerőben és csökkenti egy külső ítéleten alapuló, például pontrendszert alkalmazó, átutalás önkényességét.  Logikusan, a reform bevezetése nem tenne különbséget már nyugdíjban lévők és jövőben nyugdíjkorba lépők között. Elkerülhetetlenül, a reform bevezetése fokozatos kell legyen, bár megfelelő pénzügyi támogatást feltételezve 4-6 éven belül a nyugdíjstruktúra gyökeres átalakításához vezethetne. A reform hosszútávú fenntartása hatékonyságának lényeges feltétele, ennek megfelelően lehetőleg alkotmányos védelmet kívánna. Ennek hiányában a nyugdíjban lévők növekvő dominanciája a választók között valószínűleg megfelelő garanciát biztosítana arra, hogy a reformstruktúra permanens.

Milyen fokú prioritást érdemel a gyermekvállalást és az időskori anyagi biztonságot újra összekötő nyugdíjreform? A kérdés nem csak Magyarországon, hanem minden alacsonytermékenységű országban releváns. Hazánkban az új, a családbarátságot a korábbinál is erőteljesebben hangsúlyozó kormányprogram (ellentétben a Nemzeti Bank Versenyképességi Programjával) nem szentel a kérdésnek figyelmet. Az elmúlt nyolc év javuló termékenységi mutatója gyakran az időszak családtámogatási intézkedéseivel volt magyarázva.  Ennek ellenére, a korábbi portfólió („GYES, GYED, GYET, etc.”) felsrófolása a megnagyobbított költségvetési keret (20% körüli növekvés?) alkalmazásával nem volt opció. Új kezdeményezések dominálnak, feltehetően jobb hatásfokot ígérve.  De az új programok ugyanazon típusúak, mint elődjeik: anyagi támogatást kívánnak adni a gyermekvállalás terheinek enyhítésére. A fent vázolt, és általam 34 évvel ezelőtt körvonalazott nyugdíjreform más fáról szakadt: sui generis. Mélyreható és még sehol nem alkalmazott beavatkozást javasol intergenerációs kapcsolatokban: orvoslását egy minden alacsonytermékenységű ország egyre növekvő problémájának. A jelen konferencia érdeme, hogy ráirányítja szakértők figyelmét a reformterv megvizsgálására.

 

Demény Pál